5.Fejezet: Múlt, Jelen, Jövő

-Micsoda bolondság ez?!-Nevettem fel hátra dőlve.-Vámpírok nem léteznek...Te meg...Te meg csak egy bolond vagy, aki azzal köti le magát, hogy betör másokhoz.

-És a szüleid gyilkossága?!A gyorsaságom?!-Termett rajtam, ezzel a kanapéhoz szögezve.-Úgy látszik tényleg elfelejtetted a múltad...-Suttogta, majd végig simított a nyakamon.Beleremegtem az érintésébe, abba, ahogy a jéghideg ujjai az ütőerem fölött siklottak át...-Az tizenegy éve történt, Trisha...

Igaza volt...Tényleg tizenegy éve volt...De akkor ő hogy nézhet ki még mindig így?!Olyan mint egy huszonhárom éves férfi...És akkor is ugyanígy nézett ki.Nem öregedett semmit...

-Ez hogy lehet?!-Kérdeztem halkan, kék szemeibe nézve.

-Most olyan vagy...Mit akkor.Kilenc évesen...Olyan vagy, mint egy megijedt kicsi őzike...-Mosolyodott el.

-Válaszolj!-Mondtam komolyan.

-Már megtettem, Trish...Tudod az igazat rólam, a mivoltomról.-Termett a nappali közepén.

-Szóval...Oké...-Álltam fel.-Tegyük fel, hogy vámpír vagy.Az elmélet kedvéért.-Bólintottam lassan.-De...Mit akarna tőlem egy vámpír?!

-Ez...Bonyolult.-Felelte, majd kibámult az ablakon.-És...Nem egyszerű dolog.Nehéz elmagyarázni...

-Nem vagyok hülye, azt hiszem...Meg tudnám érteni, ha elmondanád.-Léptem oda hozzá, majd a szobor szerűen gyönyörű arcát kezdtem el nézni...-Kérlek...Nézz rám...-Fordítottam magam felé az arcát, s kezem ott maradt a nyakára lecsúszva...-Mondd el nekem...Könnyítsd meg legalább ezzel az életemet...-Suttogtam.

-Annyira szeretném...-Fogta meg a kezem.-De...Tudom, hogy neked ezt nehéz lenne felfognod.Ember vagy és...Ez a dolog, ami...Köztünk van...Az én világomból való.A sötétség világából...És én nem akarlak téged is bele rántani.

-Ha hiszed, ha nem...Én már benne vagyok...-Mosolyodtam el.

-Szeretlek...-Suttogta.

-Tessék?!-Kerekedtek el a szemeim.-Hogy...Hogy értve?

-Szerelemmel...Teljes szívemből...-Suttogta.-Ami nincs, de...Szeretlek és...Szeretlek és kész.

-De hát...Nem is ismersz.-Ráztam meg a fejem.

-Dehogynem...-Sóhajtott.-Kilenc éves korod óta veled voltam, figyeltelek, vigyáztam rád...

-Oké, szúrópróba...-Mondtam gyorsan.-Tizenhárom voltam, szeptember...kilencedike volt.Suli után hátra mentünk a játszótéri erdőbe és mit csináltam ott?!

-Rágyújtottál.-Felelte.És igen, tényleg ez volt...

-I...Igen...-Bólintottam lassan.-Akkor...Tizenötödik szülinapom.Milyen CD-t kaptam a barátnőmtől, Alison-tól?

-AC/DC...Emlékszem, még csodálkoztam is, hogy ilyeneket hallgatsz...-Mosolyodott el.

-Te jó ég...-Léptem hátrébb.-Tényleg.Igen, AC/DC CD-t kaptam...-Bólintottam.-Te...Tényleg ott voltál?!De...Hogy nem láttalak?Hogy nem vettelek észre?

-Tudod...A vámpíroknak vannak képességeik.Bármely állat alakját fel tudják venni...-Felelte, majd leültetett a kanapéra és mellém ült.-Az elefánttól egészen a hangyáig...Bármivé át tudunk alakulni.

-Akkoriban halaim...-Emlékeztem vissza.-Te jó ég!Hal voltál az akváriumomban?A szobámban?-Bámultam rá.

-Igen.Az a kis fekete pöttyös guppi.-Nevetett fel.-És MINDENT láttam...

-Istenem...Azt is, amikor...Öltözködtem, meg...Ilyenek?-Pirultam el.-Igazán elfordulhattál volna...

-Egy hal voltam.-Nevetett fel.-Nem tudhattad, hogy egy...Perverz vámpír vagyok...És...Ezt ki is használtam.-Vont vállt.

-Csodálkoztam is, hogy már az összes kis halacska meghalt, de az a kis fekete pöttyös még ott kukkolt...-Gondoltam vissza, majd felnevettem, mikor eszembe jutott két dolog...

-Mi az?-Kérdezte mosolyogva.

-Eszembe jutott két dolog...-Vallottam be.-Egy: Halként Felícia volt a neved.Kettő: Le akartalak húzni a vécén, amikor már csak te maradtál egyedül...-Kuncogni kezdtem.

-Felícia...-Elmélkedett.-Hm...Férfias...-Egyszerre nevettünk fel...Nem is tudom hogy fogadhattam ilyen könnyen a tényeket.Hogy lehettem ilyen...Nem is tudok milyen szót magamra használni...

-És...Miért ölted meg őket?-Tereltem komolyabb témára.-A szüleimet...

-Tudod..Akkoriban a magány teljesen megőrjített...Begolyóztam és...Csak te kellettél.Veled akartam lenni.És egyszer...El is mentem hozzátok.Amikor már teljesen megőrültem a tudattól, hogy egy karnyújtásnyira vagy, de nem érinthetlek meg...Elmondtam a szüleidnek, hogy mi vagyok.Kinevettek, bolondnak tartottak és azzal fenyegettek, hogyha...A közeledbe merek menni megölnek, bevitetnek a rendőrökkel, meg ilyenek...Teljesen elborult az agyam, amikor lejöttél a szobádból és bejöttél a nappaliba, ahol voltunk...Megindultam feléd, de az apád vissza lökött.Meg akart állítani.Meg akart téged védeni.És...Ekkor öltem meg őket...-Nyelt nagyot.

-És...Utána elvihettél volna...Csak úgy simán...Elrabolhattál volna.Miért nem tetted?!-Kérdeztem halkan.

-Sírni kezdtél...Rettentően megijesztettelek...És akkor...Valahogy csak úgy, bumm kitisztult az agyam...Akkor jöttem rá, hogy mit tettem veled...Teljesen tönkretettem az életedet.Megijedtem.Saját magamtól...A létemtől, az erőmtől és attól, hogy...Megutáltál.Ezért elmentem.Menekültem...-Sóhajtott.-Máig nem telik el úgy nap, hogy ne ostorozzam magam emiatt...Gyűlölöm érte magam...

Óvatosan a vállára helyeztem a kezem.Fel pillantott...A szemembe nézett.

-Köszönöm, hogy elmondtad ezeket...-Öleltem magamhoz.-Nagyon sokat jelent nekem...

Elérzékenyültem.Igen, sírtam.Tényleg nagyon sokat jelentett, hogy őszinte volt és elmondta ezeket nekem.

-Ne sírj...-Tolt el magától, hogy a szemembe nézzen.-Ez a múlt...Elmúlt, érted?!A jelen és a jövő sokkal fontosabb...-Ölelt magához.-A közös jövőnk...